Hajdúk

Eredetileg a hajdúk marhapásztorok, olyan "hajtók" voltak, akik a dél-németországi, észak-itáliai vásárokra szánt magyarországi szarvasmarhákat terelték a külországi városokba.

A marhapásztor hajdúk életmódjának első nagy válsága már a 15-16. század fordulóján bekövetkezett. Ez a válság okozta, hogy a hajdúk az 1514. évi parasztháború katonai bázisává válva Dózsa György leghűségesebb katonáivá lettek.

A török elleni küzdelem számtalan falu és város pusztulásával járt együtt éppen Magyarország leggazdagabb területén, az Alföldön. A szegény jobbágynak, vagy egytelkes nemesnek háza felégetése, jószágainak elhajtása után nem volt más lehetősége, mint elmenekülni Erdélybe, vagy a királyi Magyarországra, vagy pedig beállni a katonává vált hajdúk közé. Az egykori marhahajtók tömege a 16. században kiegészült a falvaikból elmenekült, elűzött jobbágyok, kisnemesek csoportjaival.

A törökellenes háborúk azonban távolról sem teremtették meg minden hajdú számára a zsoldos katonai szolgálat lehetőségét. Ilyeneknek csak az ún. "iratos" vagy "királyi" hajdúkat tekinthetjük. A többiek zsold nélküli, csak prédából élő, ún. "szabad hajdú"-k voltak. A földönfutóvá vált jobbágyok, zsellérek, kisnemesek természetesen nem az iratos, hanem a szabad hajdúk sorait szaporították.

A szabad hajdúk a 16. század második felében talán még inkább a társadalom számkivetettjei voltak, mint korábban a pásztor hajdúk. Miután ők sem ismertek erkölcsi korlátot, s raboltak, fosztogattak törököt, magyart, jobbágyot és földesurat egyaránt, nem csodálkozhatunk rajta, hogy kiirtásukat - akár a vadállatokét - országgyűlési törvények írták elő a királyi Magyarországon és Erdélyben egyaránt.

A 16-17. század fordulóján parancsolóan vetődött fel a megoldás szükségessége, azaz a hajdúk visszaillesztése a társadalom rendjébe. E visszavezetés két szinten történhetett volna meg: a szabad hajdúk tömegének állandó katonává, azaz "iratos" hajdúvá tételével, illetve a hajdúk puszta földekre telepítésével.

A 15 éves háborúban meg volt a lehetőség, hogy a török ellen felfogadják, és harcba vezessék a csekély zsoldért bármire kész szabad hajdúságot. A töröktől visszafoglalt puszta területekre történő telepítés pedig a társadalomba való befogadás, sőt a társadalmi felemelkedés kérdését is megoldhatta volna, hiszen azt aligha lehetett elképzelni, hogy a hajdúk jobbágyként lehettek volna visszavezethetők a társadalomba.

Bocskai István volt az a politikus, aki az elégedetlenek élére állva, szabadságharcában kísérletet tett a vallásszabadság, a rendi és nemzeti függetlenség megvédése mellett a hajdúkérdés megoldására is.

Bocskai nemzeti függetlenségi eszméi, a vallásszabadság kérdései valószínűleg kevésbé érintették a hajdúkat, bár ők is gyűlölték a német zsoldosokat és parancsnokaikat. Az a tény pedig, hogy egy törökbarát erdélyi csoportra támaszkodva akarta elindítani a szabadságharcot, eleve elriasztóan hatott a törököt mérhetetlenül gyűlölő hajdúkra.

Ennek ellenére történeti tény, hogy a szabadságharc kirobbantói azok a hajdúk lettek, akik fellázadtak parancsnokuk ellen, és 1604. október 15-én Álmosd és Diószeg között győzelmet arattak, megakadályozván a németeket Bocskai várának, Kerekinek elfoglalásában, s ezáltal meggátolták a császárt abban, hogy a kelet-magyarországi főúr birtokait konfiskálhassa.

A szorongatott helyzetben lévő Bocskai már előzetesen tárgyalt hajdú kapitányokkal, akik megfogadták, hogy mellette lesznek. A megnyerés mellett legalább ennyire fontos volt a hajdúk megtartása. Bocskai maga is elismerte, hogy nélküle is megtámadták volna a németeket, de aligha maradtak volna meg mellette, ha nem szervez belőlük ütőképes hadsereget, a szabadságharc kiszélesedésekor nem védi meg őket a politikai támadásoktól, s a háború végén letelepítésükkel nem igyekszik végleges megoldást találni problémáikra.

Annak ellenére, hogy 1605 januárjától a hajdúk nem egyedül harcoltak Bocskai seregében, továbbra is rajtuk állt vagy bukott a szabadságharc sikere. Mellettük nem a nemesi felkelés, hanem csak a székelyek és a török-tatár segédcsapatok játszottak érdemleges katonai szerepet a hadjáratokban. Ez okozta, hogy Bocskainak törekednie kellett a szabad hajdúk reguláris csapatokká szervezésére. Ez 1605 tavaszán kezdődött, de még a békekötéskor sem fejeződött be. A cél az volt, hogy a harcoló csapatokból hadsereg szerveződjék. Egyik lépésként Bocskai a zömmel gyalogosokból álló hajdú csapatok mellé, lovas hadat szervezett. A zsold jó részét Bocskai adta saját jövedelméből.

Azon, hogy a száz év óta szervezetlen szabad hajdúkból nem lehetett néhány hónap alatt reguláris sereget kovácsolni, nem csodálkozhatunk. Azt azonban elismerés illeti, hogy Bocskai törekedett megoldani a hajdúknak egyik sok évtizedes problémáját.

A hajdúk németektől történő elpártolásának egyik fő oka az volt, hogy a török helyett Bocskai ellen akarták őket felhasználni, az is jelentős probléma lett volna, hogy a törökökkel együtt kell harcolniuk.

A korponai országgyűlésig a hajdúk letelepítésükre és kiváltságolásukra csak ígéreteket kaptak, konkrét megvalósulás nélkül. Ez a helyzet váltotta ki azokat a mozgalmakat, amelyek válaszút elé állították az országgyűlést: vagy konkrét ígéretet tesznek a hajdúkérdés megoldására, vagy számolni kell azzal, hogy a hadsereg zömét alkotó hajdúság elpártol a szabadságharc ügyétől. Az országgyűlés az előbbit választotta. A megoldást az 1605. december 12-én kiadott kiváltságlevél jelentette, amely a székelyekhez hasonló szabad katonaságot hozott létre.

A kiváltságlevélben a fejedelem kimondotta, hogy "őket (ti. a hajdúkat) egyenként és összességükben a paraszti és nem nemesi állapotból, amelyben születtek és amelyben eddig éltek, kegyelmesen kiemeljük és elrendeljük, hogy említett katonáinkat törvényes utódaikkal együtt a mai Magyar- és Erdélyországunk igazi nemesei sorába és számába számlálják és beírják, őket igaz nemeseknek tartsák, miként mi is azok sorába számláljuk és fogadjuk őket".

Az ilyen együttes nemesítés természetesen nem jelentette a nemesi privilégiumok korlátlan birtoklását, valójában szabad paraszti állapot volt, de az örökösen földhöz kötött jobbágyokra így is óriási vonzerőt gyakorolt, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a jobbágyi felemelkedés törvényes útjai éppen a hajdúk kiváltságolása után pár évvel, 1608-ban záródtak le végérvényesen azzal, hogy az országgyűlés a jobbágy költözések ügyében a döntést a vármegyékre bízta.

A hajdúk katonai szolgálataikért (az eddigiekért és az ezután következőkért) kapták nemességüket, mellette Kálló, Nánás, Dorog, Varjas, Hadház, Vámospércs, Sima és Vid területét, valamint a "rendes és rendkívüli adó, bér, segélypénz és kamarai nyereség, nem különben kilenced, tized, vagy bármilyen paraszti és polgári szolgáltatások teljesítése" alóli felmentésüket, s ezzel a kiváltságosak soraiba léptek. A letelepítésükre szánt települések közül Simán, Viden és Varjason nem születtek új oppidumok, bár az elpusztult három falu határát később a hajdúk használták. Soraik Bocskai későbbi telepítései során kibővültek a köleséri és a szoboszlói hajdúkkal. Ez utóbbi a Halasi Fekete Péter kapitány vezetése alatti hétszáz lovas hajdú városává vált. A 17. században "öreg" hajdú városnak nevezett hét település közé számították Böszörményt, amelyet valójában a kállói hajdúk kaptak meg a privilégium-levélben szereplő Kálló mezőváros helyett. Polgár ugyan nem szerepelt a fejedelem telepítései között, a későbbiekben azonban a hajdúk és a török hatalom közötti tárgyalásokban mindig úgy hivatkoztak rá, mintha a fejedelem adományozta volna területét a hajdúknak. Valójában a polgári hajdúk Báthory Gábor fejedelem, illetve II. Mátyás király adományából lehettek a település birtokosai.

A hajdúknak adott privilégiumok erős fegyvert jelentettek Bocskai kezében, mert megerősítették a fejedelem és a hajdúk szövetségét. Erre támaszkodva tudta elutasítani a bécsi udvarral folytatott tárgyalásokon az "első" bécsi békét, s kötötte meg kedvezőbb feltételekkel a másodikat.

Báthory Gábor a hajdúk segítségével vált fejedelemmé, aki 1608-ban telepített le hat elhagyott jobbágytelekre reformá-tus magyar hajdútiszteket.

Bethlen Gábor fejedelem 1615-ben további nyolcvan hajdút telepített le településünkön, majd később a Bihari vármegyétől át is került a Hajdú vármegyéhez. Mikepércs hajdúvárossá lett.

   

Báthory Gábor                                                                      Bethlen Gábor


Orosz István: Bocskai István és a Hajdúk cikke alapján

Megosztás közösségi oldalakon
Eseményeink
MAGYAR FALU PROGRAM

Babakötvény

Belépés/Regisztráció




Kiadványaink
Időjárás
Online Pércsi TV
Virtuális séta
Virtuális séta